Mostanában kevés az a film, amire emlékezni lehet, vagy idézni belőle, vagy egyáltalán van valami értelme, hogy egyáltalán elkészítették. A kutyás/állatos filmeket pedig eleve utálom, mert szinte csak azoknak a családoknak szól, akik a gyerekkel elmennek egy délutáni kikapcsolódásra valamelyik multiplexbe, hogy jót ásítozzanak rajta.
Lasse Hallström nem tartozik a kedvenceim közé, de ezzel a filmmel legalább annyit sikerült elérnie, hogy a nevét le tudjam írni. A Hachiko: A Dog's Story a legkiválóbb dráma, amit az elmúlt 10 évben láttam. Konkrétan bőgtem rajta.
